Burnout vagyis kiégés
Amikor az ember megszületik, egy tiszta horizonton indul el útkeresése felé.
A szerető tiszta szív vákumterében fejlődő magzat, minden földitől mentesen, egy védelmező aranybuborékban érkezik a világra.
Ahogy cseperedik, élete mindennnapjait betöltik az emberek, a terek, a beszéd, az érzelmek, a hangok, a látható és láthatatlanul észlelhető epizódok.
A megszületés vágyával megihletett emberke, hófehér dunyhakabátja, elkezd itt-ott színesedni, majd az idő távlatával, itt-ott szürkülni, feketedni, halványulni aztán ismét felfényleni.
Kíváncsian figyelve a külvilágot, vérereibe ivódnak a közeli és távoli családtagok érzései, gondolatai, eszméi, képzetei, kínjai, örömei.
A tiszta lapon egyre több firka, rajz, skicc, emlék, vágy, terv, cél jelenik meg.
Hosszútávon, a cseppnyi lény, már elválaszthatatlan, attól a rajzokkal megtömött, néhol kopott, néhol színpompás, másutt krix-krax-okkal teli rajztömbtől, amit szülei, társai, barátai, rokonai, a régiektől átörökített családi mintázatokkal papírra vetett.
Összekuszálódott elméjében, valós és valótlan elképzelései vannak arról, hogy ki is Ő, aki földi halandóként itt él a többiek között.
Ráeszmélvén elhalványult énjére, elkezdi önmagában, majd mások tükrében felkutatni ideérkezése okát, célját, jelenének és jövőjének értelmét.
Megnemértettségében, csüngve kapaszkodik más, önnön magától magasabbrendűnek gondolt emberek hazug álarcán, akiktől magyarázatot és megnyugvást követel sorsának igazolására.
Vergődésében, egyre inkább távolodik az anyai fényburokban megélt önmagától, aki tudatos lényként, teljes magabiztosággal, végtelen önbizalommal és lelkesítő boldogsággal, vágyakozva érkezett eme világra.
Szeretetmorzsákért lubikcolva a mocsokban, feni haragos késpengéjét mások torkát megragadva, hogy legalább a közelség illúziója lebegjen előtte, önmagához való visszatérése reményében.
Idegenekhez hasonulva, próbálja megkötni alkuját önmagával, hogy szívének elhamvadt lángja részesüljön mások szeretetéből.
Nálánál valamiben jobbnak hitt emberek, magáévá tett mintáival próbál felülemelkedni összeomlásán, amivel teljesen elnyomja, azt aki Ő valójában.
Keresi, kutatja vajon ki az a húsvér példa, akiben jóságos, aranyszívű anyját vagy tiszteletreméltó apját újraírhatja.
Valljuk be, hogy önmagunkat keressük egész életünkben.
Az úgynevezett burnout szindróma egy nagyonis valóságos jelenség.
Abban égünk ki, hogy fogalmunk sincs, hogy mi magunk hol vagyunk a családtól kapott mintáink alatt!
A szerető tiszta szív vákumterében fejlődő magzat, minden földitől mentesen, egy védelmező aranybuborékban érkezik a világra.
Ahogy cseperedik, élete mindennnapjait betöltik az emberek, a terek, a beszéd, az érzelmek, a hangok, a látható és láthatatlanul észlelhető epizódok.
Ki a fene az a Burghardt Edit?
Én nem az az érzésű lény vagyok, amit apám vagy anyám átélt, megtapasztalt, de mégis évtizedek óta ebben vagyok és nem tudok tőle ” megszabadulni”.
Én nem az a lény vagyok, aki a társadalom által rányomott szabályok szerint akar élni.
Én nem az a lény vagyok, aki nagyszüleim feldolgozatlan traumáit, elásva hordozza magában.
Én nem az a lény vagyok, aki úgy él, ahogy mások szerint megfelelő.
Én nem az a lény vagyok, aki egy másik ember által létrehozottat kíván sikerre vinni.
Én nem az a lény vagyok, aki másokat bálványozva, magát háttérbe szorítja.
Én nem az a lény vagyok, aki morogva végigpuffogja az életét, mert másokat hibáztat a saját boldogulása ellehetetlenítése miatt.
ÉN AZ A LÉNY VAGYOK, aki megtalálja, mivégre költözött ki anyja testéből, hogy akár mások által elképzelhetetlennek gondolt csodákat megélje, ebben a röpke néhány évtizedben.
Magam vagy a külvilág által, akarva vagy akaratlanul rámkényszerített szögletes, tágulásra képtelen, zárt rendszerű, merev kockát robbanásszerűen szétfeszítem, majd megdobom saját életem számait.
A dobásokat én hajtom végre, ebbe senkinek nincs beleszólása.
Én vagyok a kiindulópont, én adom a kezdő dobást.
Én határozom meg a dobások számát, helyét, minőségét, gyorsaságát.
Nem függök semmitől és senkitől és senki és semmi sem függ tőlem.
Olyan dobásokat választok, melyek még sosem voltak jelen felmenőim életében, azért, mert ezek a dobások lesznek az én saját életem alapkövei.
A sorsom és a számaim, csakis kizárólag én alakítom.
Mindenképpen olyan sorsom lesz, amihez őseimnek nem volt iránytűje, nincsenek korábbi megélései.
Amikor ezt élem, akkor tudom, hogy ez igazán én vagyok.
Ekkor térek vissza hófehér dunyhakabátom örök, megnyugtató biztonságába.
Mostantól én töltöm fel saját rajzaimmal, saját színeimmel, saját rajztömbömet.
Ez igazán ÉN vagyok.
Végy egy saját dobókockát és dobd meg életed számait 🙂