Az élet hozott ide is, mint ahogy az összes többi munkahelyemre. Sosem tudatos választások alapján kerültem korábbi munkahelyeimre sem. Elémkerültek a lehetősegek és én megnéztem őket rövidebb vagy hosszabb ideig.
A karrierlépcső fokugrásainak sebességét és útját, személyiségem törekvéseinek ritmusai alakítják.
A francia nyelvtanári szakról eltanácsolt, belföldön, majd külföldön pincérkedésből tengődő, idősgondozásban is jártas, kisbolti parizer szeletelő karrierem folytatásaként, diplomás angoltanárként, nyelviskola vezetőből lettem logisztikai részleg vezető egy amerikai cégnél, ahol a részleget önerőből büszkén építettem fel.
A változás természetes folyományaként, egy nap, munkába menet közben érkező gondolatfoszlány eredményeként, ” önként” meghozott döntésből, saját utamra lépek, végleg elhagyva az alkalmazotti szféra kereteit.
Ha már erre a földi világra vetődtem, szeretném megélni a számomra irányt mutató lehetőségek legmélyebb forrását, legmagasabb tárházát.
Ezért mostantól leginkább a benső értékeim megismerésével, mindennapi kedvteléseimmel, kihívásaimmal fogok foglalkozni.
Bátor, merész lépésként a semmibe ugrok, megigézem a jövőt és elvárások nélkül választom a szikla legszélét.
A sziklafal és a sötetbe burkolózó erdő mélyén egy trambulinra számítok, ami játékos örömmel és lelkesedéssel mutatja majd nekem a következő ugrások magasságainak íveit és domborulatait.
Teljesen mindegy hol tart és mennyi idős az ember, azt gondolom, hogy mindenképpen eljön az idő, amikor már nagyon szorít a megfelelési kényszer kinyomásának szűk, ragadós, fullasztó ruhája.
Amikor a belső nyomás vulkánja, keserű ördögiességgel okádva fortyog, akkor érdemes egy hatalmasat lépni.
Az irány majdnemhogycsak lényegtelen, a lépés vagy nemlépés a döntő.
Ahogy az erdő is újra és újra, évszakonként átalakul, bizakodva a természeti erők kegyességében, úgy az ember teste, lelke is bizakodva kell, hogy tekintsen a csábítóan ijesztő ismeretlen felé.
Amikor a pillanat töredéke alatt, megfogalmazódik benned, hogy ugrani vágysz az elkorhadt, molyrágta leomlani látszó dobbantóról, akkor ne habozz tovább.
Utólag visszatekintve eddigi ugrásaimra, sosem bántam meg őket. Igen, maradtak, olyan emberek, akik nem szívesen kapcsolódnak hozzám azóta, a nagy hirtelenség vákuma miatt, de nekem ez most megfelel.
Az én utamat én választom, nem más emberek választják nekem.
Az élet, nyereségek és veszteségek hullámain átívelő hömpölygés áradata.
Ha nem zársz le, nem engedsz távozni helyzeteket, embereket, munkahelyeket, lakhelyeket saját döntésből, akkor az élet reagál és át fog tenni téged egy másik valóságba. A letisztázatlan dolgok, folyatják ki belőled az életenergiát, mint amikor a tésztaszűrőn folyik át a sós víz.
Lyukas az életenergia vödröd. Ha teheted, zárd le őket, nehogy idő előtt elfolyjon a drága élet.
Az elhasznált élet mindenképpen utat talál, hogy kihúzza a romlás dugóját és felrobbantja. A romokon nehezebb építkezni, azonban ott is lesz segítség, hiszen törvényszerűen következik be a változás. A szakaszváltások elkerülhetetlenek a további tapasztalatokhoz, mindannyiunk érdekében.
Nekem is volt robbanás is, és szép átmenet is, gyanítom lesz is még mindkettőből jócskán 🙂
Fura módon és nagyon szeretem a változást, mert elsöpri a nemodaillőt, szépen kitakarítva a helyet az újnak.
Bennem mára körvonalazódtak, azok a mindennapi tevékenységek, melyekkel szeretném az időmet eltötleni.
Lehet, hogy bagatell dolgoknak tűnnek majd egy karrierista, túlfogyasztó, kapitalista világban, de mindenkinek egyéni életutján, különleges énjét, saját magának kell világra fénylenie.