Az az érzésem, hogy a családi traumák és a memória között hatalmas összefüggés van.
Amikor megtörténik egy trauma a családban, és nem kerül feldolgozásra, akkor a memória átalakul.
Nemcsak annál a családtagnál változik meg az információ feldolgozás akivel megtörtént az esemény, hanem akár generációkon átívelően is észlelhető a jelenség.
Átalakul a memória, mert a fájdalmat azonnal el akarjuk nyomni, el akarjuk felejteni azt, ami történt. Nem akarunk részesei lenni, nem akarjuk megélni, mert az összeomláshoz is vezethet.
Saját magunkat tudat alatt elkezdjük átalakítani, hogy elnyomjuk azt ami történt. Azonnal szeretnénk elfelejteni és soha többé nem akarjuk felidézni az akkor történt eseményeket.
Ekkor a hosszútávú memória, rövidtávúra vált.
Nem akarunk hosszan benne élni a fájdalmas érzésekben. Nem kívánunk belemélyülni. Azt szeretnénk, ha azonnal elmúlna, ha azonnal megszűnne.
A memória átalakulása a trauma kapcsán a többi életterületre is hatással lehet.
Például a kapcsolatokban elkepzelhető az, hogy az illető csak rövidtávú kapcsolódásokban érzi komfortosan magát. Ezen a síkon egy kapcsolat leginkább csak a felületen tud mozogni. Általános, hétköznapi témákról beszélgetnek, a lelki mélységeket nem említve.
A hosszútávú kapcsolatban
egy idő után szükségszerű mélyebb vizekre evezni, hiszen a különböző élethelyzetek megoldása megkívánja a mélyebb megértést, mind magunkkal, mind a másikkal szemben. A mélységek elérésével a határok megszabása, a konfliktushelyzetek is előkerülnek.
Ebben viszont ott van a fájdalom, az elutasítás, a csalódás, a veszteség, az értéktelenség, az elhagyatottság érzése is. Jelen van a rettegés attól, hogy ismét át kell élni a fájdalmat. Ott a félelem, hogy elérkezel a traumához, ami feloldást kíván.
Sokan nem vállalva a mélységeket, szőnyeg alá söpörve ” kezelik” a traumát.
Mikor eljönne a következő lépés a mélységek feltárásakor, akkor inkább elmenekül, hirtelen kilép a helyzetből, mert akkor nem kell felelősséget vállalnia a marcangoló fájdalomért. Könnyebb kiugrani a helyzetből, mint beleugrani a mélybe.
Így a rövidtávú, gyorsan megoldható, elmelyülést nem igénylő élethelyzetek melett “dönt” az ember.
Akár a nyelvtanulásban is észrevehető a trauma közvetett jelenléte. Az agy védelmi rendszere bekapcsol és bizonyos távlatokba nem enged be, így az idegen nyelv elsajátításához elengedhetetlen hosszútávú memória blokkolva van. Az illető nem emlékszik a szavakra, kifejezésekre. Nagy nehézségekbe ütközik a memorizálás hosszútávon.
Ahhoz, hogy a trauma elérhetetlen legyen, a védekező mechanizmusok áttörhetetlen fala felépül.
A személyiség “megvédi” saját magát.
Az a véleményem, hogy a traumatizált egyén sosem egy alapra teszi fel az életet. Ha ezt tenné, és az az egy út összeomlik, akkor ő is összeomlik, mint ember.
Ezért mindig biztonsági “menekülő” útvonalakat, vagyis B, C, D verziók szerint tervezi az életét.
Ezért lehet az, hogy nem tud megállapodni egy dolog mellett. Ezért lehet az, hogy nem tud kitartani egy dolog mellett.
Mindig több lehetőségben gondolkodik, azért, hogy védje magát a negatív érzelemspirálba kerüléstől.Ha az egyik nem sikerül, akkor van másik.
Amíg fel nem oldja a traumát, addig párhuzamos utakon jár.
A párhuzamosan futtatott dolgoknál,idő hiányaban nem tud belemélyülni csupán a felületen tud mozogni.
A halál és a veszteség érzésétől folyamatosan védi magát.
Ezért van több párhuzamos munkája az illetőnek, ezért is beszélhet akár több idegen nyelven, ezért lehet több egymástól független munkája.
Nem merül fel benne az ” egy út” választása, mert nem meri beleengedni magát a trauma által okozott érzelmekre. Ha az ” egy út” mellett döntene, akkor vállalnia kellene a lehetséges veszteséget, a lehetséges csalódást.
Maga a halál, vagyis a veszteség érzésének elkerülése az, ami táplálja a párhuzamos életekben való megrekedést.
A megoldás az egy kijelölt út mellett való döntés lehet.